2011. június 14., kedd

» Trisztán és Izolda, a játszmák vesztesei - Wagner-napok 2011 MüPa

20:13 | írta: brunnhilde_sziklaja | müpa | opera | opera világ | még nincsenek kommentek

Evelyn Herlitzius katartikus Izoldája értette meg velem, hogyan és miért játszmázta magát halálba ez a jobb sorsra érdemes szerelmespár.

Herlitzius egy igazi szinpadi ragadozó, ahol ő jelen van, ott semmi másra nem lehet figyelni. Márpedig jelen van, így aztán minden, ami a szinpadon vagy a zenekari árokban történik, az vagy róla szól, vagy őt szolgálja. 

A Szemerédy-Parditka páros rendezése tavaly nem sokat mondott nekem, de hát tavaly nem is Dame Herlitzius énekelte Izoldát. Elsőre nem értettem, miért van jelen a szinpadon a teljes magyar öttusa válogatott, miért kell Izoldának kardot markolászni és folyton védekezni. Persze, értettem én, hogy a szövegben valami kardokat meg harcokat emlegetnek, de ezeket a belső és külső harcokat csak most, Herlitzius tomácsolásában értettem meg. Az első felvonásban előadott őrjöngése, összeomlásai, vitrioltól csöpögő gúnyos mondatai értették meg velem, milyen is lehet az, amikor egy nőt a szerelme (tudtán kívül persze) lepasszol a legjobb barátjának. Szétfeszítené a blogot, ha csak felsorolnám, milyen érzelmeket jelenített meg Evelyn Herlitzius. Ezer hála és köszönet, hogy hallhattam.

Mindehhez persze kellett egy partner. Christian Franz hangja valóban nem egy ideális hőstenor hang, de ezzel Franz is tisztában van, és páratlan művészi intelligenciával fordítja a hátrányt előnnyé. Ez különösen az első felvonásban igaz, amikor az őrjöngő, gúnyolódó Izolda ellenpontjaként egy teljes letargiába zuhant, mindenbe beletörődő, mindent elfogadó Trisztánt énekelt. A későbbiekben is, ezer hangszínnel festi Trisztán lelkének minden rezdülését.

Németh Judit Branganeja viszont igazi wagneri hang, gyönyörű. A pénteki előadáson megfejtettem, mitől olyan misztikus Brangane 2. felvonásbéli megszólalása. A második emeleti oldalerkélyen ültem, pont a bejárat előtt. Németh Judit beleénekelt a 2. és 3. emeletet összekötő hangdobozokba. Egyszerűen beállt az átjáróba a két nézőtéri ajtó közé, a hangja pedig körbejárta a termet, valahonnan a 3. emelet mennyezetéről verődött vissza. Fischer Ádám újabb zseniális karmesteri trükkje. Ugyanonnan szólt egyébként a 3. felvonás pásztorsípja is.

Tomasz Konieczny hétfőn betegen énekelt. Aki ott volt pénteken is, az hallotta, hogy hétfőn valóban takarékon szólt Kurwenal. Eddigre azonban már mindegy volt a közönségnek, mert pénteken Konieczny óriási hangja, átütő erejű szerepformálása kilóra megvette a közönséget. Örök hála, amiért betegen is elvállata hétfőn és megmentette az előadást. 

Jan-Hendrik Rootering Marke királya már bizony túl van a zeniten. A hang felül elég nehezen jön, zárt, fénytelen. Ez persze egy idős királytól elfogadható, de én jobban szeretem, ha Markét középkorú, ereje teljében lévő férfinak hallhatom. Akkor fájdalmasabb a veszteség, márpedig a Trisztánban kivétel nélkül mindenki vesztes.

A két előadásban az a -Pesten sajnos nagyon ritka- helyzet állt elő, hogy a kisebb szerepeket is megfelelő hangú énekesek formálták meg. Ambrus Ákos, Horváth István, Megyesi Zoltán, mindhárman gyönyörűen énekeltek. Megyesi szinpadi jelenléte külön dícséretet érdemel.

A MÁO énekkara is szépen teljesített. Bár -és ez megint Fischer Ádámot dícséri- nem nehéz lenyűgözni a közönséget, ha a tengerészek kórusa ilyen akusztikájú teremben szinte a mennyezet alól szólal meg.

A két fiatal rendezőnő, Szemerédy Katalin és Parditka Magdolna elvont, a szereplők legbelsőbb érzéseire fókuszáló rendezése egyszerűen gyönyörű. Lehet persze vitatkozni, hogy a 2. felvonásban a szerelmespárnak kell-e egymást megérintenie, meg hogy mire való a közöttük tátongó szakadék. Én imádom a sakktáblát, imádom a felvonásról felvonásra mélyebb hasadékot, amit a darab vége felé közeledve törött poharakkal próbálnak feltölteni. Imádom, amikor a Pásztor elveszi Kurwenal elől az utolsó fehér kockát is, az meg reményvesztetten összeomlik. Ez persze mind ízlés kérdése, valakinek vagy bejön, vagy nem. Az viszont már szakma, hogy a rendezőpáros milyen hozzáértéssel tudja kitölteni a végtelen hosszúságú wagneri monológokat. A kedvencem Marke áriája, ami alatt a rajtakapott szerelmespárt fenyegető vívók lassított felvételként letesztik a kardokat és elképesztő lassúsággal kihátrálnak a jelenetből. Gyönyörűen kiemelik ezzel, hogy a majd' negyedórás Marke monológ egyetlen végtelen zenei pillanat csupán. Hálás köszönet és óriási dícséret ezért a statisztáknak, a fene se gondolná, hogy sportolók ilyen pontosan meg tudják érteni, miről szól egy opera.

Aki kihagyta az idei két Trisztán és Izolda előadást, hát az így járt, annak várni kell két évet. Nékem máris hiányzik, mert ez az előadás mind zeneileg, mind szinpadilag a MüPa Wagner-Napok talán legerősebb darabja.

Trisztán: Christian Franz
Izolda: Evelyn Herlitzius
Marke király: Jan-Hendrik Rootering
Kurwenal: Tomasz Konieczny
Brangäne: Németh Judit
Melot: Geiger Lajos
Pásztor: Megyesi Zoltán
Kormányos: Ambrus Ákos
Ifjú hajós: Horváth István
Közreműködik: A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartal László, Bartinai Gábor, Doman Katalin, Hidegkúti Pálma, Pfeiffer Gyula, Salgó László, Sándor Szabolcs
Fény: Györgyfalvai Károly
Vívómester: Pintér Tamás
Rendezte, a díszletet és a jelmezeket tervezte: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra
Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám
 

Legyen itt valami nagyon konzervatív és nagyon klasszikus: Bernstein vezényli a Tristan és Izolda fináléját. Izolda Martha Modl, Trisztán Ramon Vinay

 

2011. június 13., hétfő

» Lohengrin, a vándormuzsikus - Wagner-napok 2011 MüPa

4:38 | írta: brunnhilde_sziklaja | müpa | opera | még nincsenek kommentek

Nagyon vártam a június 9-i bemutatót és az azt követő két előadást.

A vegyes fogadtatású (értsd, nekem tetszett, egyébként megbukott) Katharina Wagner rendezte előadások óta nem hallottam élő Lohengrint. Konzervjeim persze vannak, de az élő zenét az soha nem tudja pótolni. Pláne nem az olyan minőségű zenét, amilyet Fischer Ádámtól már megszoktunk és amilyen szinvonalat már el is várunk a MüPa-ban.

A zenére nincs is panasz, ha nem is makulátlan, de jó az előadás, nagyon jó. Fischer teljesen önálló hangszerként kezeli a termet, a szinpad fölötti erkélyre dugja a kisbandát, kivülre egy másikat, az első emeletre a női kórust, egészen elképesztő hangzásokat hoz így létre. Ezt különösen a bemutató előadáson élveztem nagyon, akkor az 1. emeleti erkélyen ültem, a képzeletbeli hangzó tér majdnem legközepén. A második előadást a 2. emeletről, a zenekari árok fölötti egyik székről hallgattam, ott ezek a trükkök nem érvényesültek annyira. Az utolsó Lohengrinre a 3. emeletre szól a jegyem, kíváncsi vagyok, ott hogyan fog érvényesülni a térhatás. Az elsőről és a földszintről lenyűgöző.

És hát az előadás sztárja, a nagy meglepetés, az orgona. A Bartók Béla koncertterem büszkesége a 6804 sípos orgona, nem is értem, miért lepődtem meg annyira, amikor a II. felvonás végén megszólalt. Nyilván azért, mert a Katharina-féle Erkel színházbéli előadásnál a szintetizátor nem hagyott bennem túl mély nyomokat. De csütörtökön, ahogy a rezek felett egyszercsak zengeni kezdett az orgona, hát azt hittem, kiesek a székből. Még most is libabőrös lett a karom, ahogy az eszembe jut. Néhány hang csupán, de attól azonnal egy félhomályos, több méteres falú középkori templomban éreztem magam. Számomra kétségtelenül a második felvonás záróképe volt a zenei csúcspont.

Fischer persze több csúcspontot is kijelölt, biztos kézzel, hatalmas ivekkel vezette a zenekart és az óriási, 80 tagú férfikart. Olyan nagy tuttikat vezetett elő, hogy kapaszkodni kellett a karfába. Nagyon érti, hogyan kell a lírai, gyöngéd, vagy éppen sunyi, sutyorgó részkeből nagy drámába váltanai.

Ebben könnyen irányítható, remek partnerekre talált a Magyar Állami Operaház Zenekarában és a Strausz Kálmán karigazgatósága alatt összeállt MR Énekkar, Honvéd Férfikar és Budapesti Stúdió Kórus művészeiben. Igen nagyon jól szólt a kórus, 80 férfitorokban annyi erő van, hogy néha majd kiemelt a székemből.

A szólistákra sem lehet panasz, világszinvonalú énekeseket hallhattunk.

A Henrik királyt éneklő Alfred Muff a bemutatón kissé gyengébben kezdett, magasságait bizonytalannak, lebegőnek éreztem. Vasárnapra jobban lett, egy korrekt, erőteljes produkciót hallottam, szép mélységekkel.

Kovácsházi István beugróként vállalta el a címszerepet. Az ő tenorja igen magas és fényes, emiatt inkább a figura esendő, útkereső, álmodozó oldalát tudja megmutatni, mint a wagneri hőst. Ez mondjuk az én Lohengrin értelmezésemmel tökéletesen egybeesik, igy aztán nekem nagyon tetszett Kovácsházi Lohengrinje. Csütörtökön a belépőt kissé bizonytalannak éreztem, de a második és harmadik felvonás már tökéletes volt. Különösen a harmadik, a Grál elbeszélés volt nagyon szép. Vasárnap már az első felvonás is tökéletesen szólt. És az utóbbi években mintha dúsúlt is volna Kovácsházi tenorja. Úgy tűnik, jó technikával, okosan építi a pályáját, sok szép Wagnert fogunk még tőle hallani.

Camilla Nylund Elzája szép és szűzies. A nem túl testes, de éppen ettől lányos szoprán fent talán egy picit elvékonyodik, de Elzánál ez elfogadható. Pláne, mivel Nylund váratlanul feldúsuló mélységei jól érzékeltetik a fiatal lányt felkavaró kétségeket is.

Perencz Béla Telramundja már a Katharina-féle Lohengrinben is jó volt. Perencz jó Wagner bariton, alakítása világszinvonalú, ezen nincs is mit ragozni.

Petra Langtól életem első jó Ortrudját hallottam. Lemezen persze hallottam már kiváló áspiskígyókat, de élőben még nem. Nagy élmény volt az erőteljes, stabil, vibrátó nélküli magasságait hallgatni.

Michael Nagy a király hirdetőjének nem kis szerepében mutatkozott be, megérdemelten nagy sikerrel. Szívesen hallanék többet is a fiatal énekestől.

A szép, gondosan kidolgozott zenei megvalósítás után muszáj pár mondatot szentelnem a kevésbé szép, és sajnos egyáltalán nem kidolgozott rendezésnek is.

Röviden és tömören: Marton László rendezése innen-onnan összelopkodott ötletek vasvillával  egymásra hányt halmaza. Nem is halmaza, mert abban van valami rendezettség, valami közös. Ebben a szinpadra állításban semmi rendező elv nincs.

Martonnak megtetszett a Kovalik Balázs rendezte Fidelió záróképének színes kavalkádja, nosza, varratott a férfikórusnak színes ingeket. A kórus felvonul gimnasztyorkában, tényérsapkában (egy baden-badeni előadásból plagizálva), majd amikor Lohengrin legyőzi Telramundot, ledobják a katonai inget és a sapit, megszinesednek. Hogy a Fidelióban a színes kavalkád a felszabadulást, az új reményt jelentette, a Lohengrinben viszont még csak egy esküvői partira kaptak meghívást? Ugyan, kit érdekel.

A második felvonásban a menyasszonyi ruhás Elza beburkolja fátylával az egyébként férjezett Ortrudot. Nem is értem, ezzel a gesztussal mit akart kifejezni a rendező. Azt viszont értem, hogy mit akar jelezni Ortrud fekete menyasszonyi ruhája. Ortrud gonoszságát, nyilvánvaló, de ember, ezt éppen most játsszuk Pesten, az Elektrában. Csak hogy ott egy testvérpár, a bosszút szomjazó, a halálal eljegyzett Elektra kontra a gyermek és férj után vágyódó húga néz egymással farkasszemet fekete és fehér menyasszonyi ruhában. Itt meg egy valódi menyasszony és egy puccsista áll egymással szemben, hát nem éppen a fekete és fehér menyasszonyi ruha ennek a viszonynak a legmegfelelőbb kifejezési eszköze.

Ebbe a menyasszonyi ruha dologba egyébként a jelmeztervező Benedek Mari is belebukott - gyanítom, hogy önhibáján kívül. Valahogy ordit a szinpadra állításról, hogy ad-hoc ötletek halmaza. Így történhetett, hogy a méteres uszályhoz rövidebb menyasszonyi fátylat tervezett Benedek. Ami önmagában nem lenne baj, csak éppen három koszorúslány van a darabba rendezve, akik mindenáron vinni akarják a fátylat. Ezt igen kínosan előrehajolva, aprókat tipegve tudják csak megtenni, roppant óvatosan, hogy le ne tiporják a menyasszony uszáját.

A kórus gimnasztyorkáiról és tiri-tarka ingjeiről már volt szó. Arról még nem, hogy a lázadó, Telramund mellé álló nemesek viszont mind hosszú tiszti kabátot kaptak, amit a színesbe vetkőző, majd olajzöldbe visszaöltöző közlegényekkel szemben végig magukon tartottak. Még Lohengrint megmerényelni is talpig tiszti vállrojtban mentek, nyilván nem hallottak még olyasmiről, hogy konspiráció. A kosztümöknek persze más üzenetük is van: például, hogy a közlegényeknek minden jó, tökmindegy, hogy Lohengrin vagy Telramund győz. A tiszteknek viszont csak Telramund a megfelelő. Nem vagyok benne biztos, hogy a rendező ezt akarta üzenni, de igy sikerült.

Mint ahogy Lohengrin figurájában sem vagyok biztos, hogy az jött át, amit a rendező akart. Lohegrin népi mesehősként, fehér ingben, fekete mellényben, hátán egy hófehér, erősen kopott hegedűtokkal jelenik meg. A hegedűtok igen hangsúlyos szerepet kap, végig a szinpadon  van. Ami pedig a szinpadon van, az el fog sülni. Már ha pisztoly. Ha hegedűtok, akkor nem el, hanem fel fog sülni. Történetesen a darab vége felé Lohengrin kinyitja a hegedűtokot, és kivesz belőle egy játék kürtöt. Ez benne van a szövegben, a búcsúzó férfi emlékbe adja a hangszert Elzának, hogy majd adja át az öccsének, ha az egyszer visszatér. Én majdnem hangosan felröhögtem, amikor ezt láttam. A rendezés egész végig hagyományosnak akart látszani, ami meghagyja Lohengrint pozitív hősnek (ellentében Katharina Wagnerrel, akinek a rendezése azért bukott meg, mert ő egy-két szeplőt belerendezett Lohengrin múltjába). Ez a mostani Grál lovag, ez a finom művészlélek a végén egy hegedűtokból elővesz egy kürtöt, és ezzel meg is hazudtolja mindazt, amit addig csinált. Ha még egy kőműveskanál vagy egy fángli is előkerült volna, azt mondom, hogy ez igen, Martonnak van humora. De ilyesmiről szó sincs, Lohengrin visszacsukja az üres hegedűtokot, magához öleli és megtört szívvel kilép Elza életéből. Jah, még előbb kötelező cukiságfaktorként visszahozza az öt éves Gottfriedet, egy selyem lepedőbe csavarva. Merthogy cukiság kell egy sikerdarabba, ezt a kisgyerekek mellett két bombakereső németjuhász kutya biztosította. Mondjuk, ők tényleg cukik voltak, és helyük is volt az adott jelenetekben. De szinte csak nekik, ebben a rendezésben a keresőkutyákon kívül semmi más nem volt a helyén.

Még a díszlet sem, mert fogalmam sincs, hogy Horgas Péterrel miért építtettek egy középkori várra emlékeztető monstrumot, aminek egyáltalán nem volt funkciója. Olyan erkélyt építeni felesleges, amire senki nem áll ki. Olyan ablakra sincs szükség, amin soha senki nem néz se ki, se be. Az ajtók persze kellettek, de azok a díszlet nélkül is ott vannak, ahol.

Bányai Tamás világításáról viszont csak jót mondhatok. Sőt. Meg kéne kínálni az urat egy operaházi világítói állással.

Ami pedig a Lohengrint illeti, hát amit hallani lehet, az minden pénzt megér. Koncertterembe pedig általában hallgatni, és nem nézni járunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Marton Lászlónak meg lehet bocsátani ezt az elpocsékolt lehetőséget. Mert a Lohengrin megrendezésében lennének lehetőségek. Több tucat, a darabnak legalább annyi rétege van. Kezdve Lohengrin titokzatoskodásán, folytatva, hogy Henrik miért hisz neki, hogy Ortrud mivel tudja a férjét rávenni erre a gazemberségre, hogy a tömeg miért úgy reagál ahogy. Csak egy réteget ki kéne választani, és azt végiggondolni. Ahhoz már esetleg lehetne máshol bevált színpadi elemeket kölcsönvenni. Forditva viszont nem működik. Itt-ott látott, tetszetős ötletekből nem lehet élő, lüktető operarendezést ráhúzni az első darabra, amire megbízást adnak.

Június 18-án még lesz egy előadás, jegyek is kaphatóak, tessék lecsekkolni, igazam van-e.

Waltraud Meier (Ortrud) és Solveig Kringelborn (Elza) Baden-Baden, vezényel Kent Nagano

2011. február 6., vasárnap

» Újabb Imoga karakterek:

15:56 | írta: brunnhilde_sziklaja | Garaczi László | Imoga | másik szinház | még nincsenek kommentek

Herr Herrmann

Mamus

2011. január 24., hétfő

» kellékek közt fuldokolva

19:16 | írta: brunnhilde_sziklaja | Imoga | másik szinház | még nincsenek kommentek

tovább

2011. január 3., hétfő

» János vitéz a Szigligetiben

23:57 | írta: brunnhilde_sziklaja | szinház | Szolnok | még nincsenek kommentek

A hugimat vittem el karácsnykor a Szigligetibe.
Eredetileg Szolnok megyei vagyok, még szakközépben volt oda bérletünk. Mái napig sem értem, hogy lettem én ilyen elborult szinházrajongó, miközben a kamaszkoromban látott előadások közül egyetlen percet sem tudnék felidézni. Akkoriban pedig nem lehetett rossz a Szigligeti, évente 3-4 előadást biztos láttam is, de még cimekre sem emlékszem, csak az Übü királyra. De hogy miről szólt? Nem emlékszem.
Na mindegy, változnak az idők, változok én is, még jó.
Mindezt csak azért irtam le ilyen nagyon körülményesen, mert erre a János vitézre viszont még sokáig emlékezni fogok. Régen láttam ilyen rettentő szar előadást ugyanis.

Nem gondolnám, hogy Kacsóh daljátéka a zenés szinház csúcsa, de Balázs Péter rendezésénél és jó néhány szereplő szinészi és énekesi képességeinél azért többet érdemel.

Kellemes kis szinház pedig a Szigligeti, rendes, ámbár nagyon kicsi zenekari árok is van,  egy ilyen daljátékhoz ideális lenne.

Nem vártam, hogy a darabot nagyon boncolgató és értelmezgető, esetleg átértelmező rendezést lássak, de azt azért elvártam volna, hogy Iluska mostohája több legyen, mint egy rosszul szinkronizált rajzfilmfigura. Csak szólök, hogy a boszorkányosnak szánt fejhangú rikoltozás nem nevetésre ingerli a nézőt, hanem úgy 5-6 perc után erős lúdbőrözést, pár perccel később pedig akár migrénig súlyosbodó fejfájást okoz.
Az első felvonás falusi képe a banyától eltekintve még akár múködött is volna, ha a rendező nem akart volna mindent belezsúfolni a parányi szinpadba. Volt ott festett háttérkép, nádfedeles ház, kerités, köcsögfa, szénakazal, patak, gémeskút, itatóvájú, kocsiszin, paraszt, parasztlány, özvegyasszony, kórus, tánckar. Illetve hát itt még csak azt hittem, hogy túlzsúfolt az előadás, csak a második részben jöttem rá, hogy mindez a nyüzsgés a koncepció és a humor teljes hiányát akarja elfedni. No meg a karakterek és helyzetek formálásának teljes hiányát is.
A mélypont az idegbeteg szüfrazsettnek ábrázolt francia királykisasszony volt, aki 10 perc alatt négyszer vagy ötször visitotta, hogy tierrionriiiiii!!!
Ez a fajta poén maximum egyszer működik, másodjára már hervadt, harmadjára unalmas, negyedjére kinos. Arról nem beszélve, hogy Kertész Marcella hangja a kellemetlenségig furcsa. Három jól elkülönithető részből rakódott össze egyébként, a mélyebb hangokat operaénekesi öblögetéssel, búgva adja elő, középen egy szépen éneklő nyolc évesre emlékeztet, legfelül pedig kontrollálatlan visitássá álakul. Ráadásul óriási önbizalommal megy neki a magasságoknak, betámaszt, és mélyről, rekeszből nyomja fel a hangját a fényes hamisságokba. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor, újra és újra, már a végén kegyelemért könyörögtem. Fogalma sincs arról, hogy mi jön ki a száján, néha nem ártana magát visszahallgatni.
Balázs Péter nem csak rendezőként gyalázza a darabot, de francia királyként is. Szinésznek sem túl jó, énekesnek még annál is sokkal rosszabb. Gyakolatilag egyáltalán nincs hangja. Olyan, mintha egy bakelitlemezt túl lassan játszanának le, összefolynak a szavak, a mondatok. Mondjuk ő legalább tudja, és próbálja csendes filozofálgatásnak eladni a hang hiányát - de hát ahhoz is gyenge.
A Bagót éneklő Barabás Botond sem egy hangfenomén, de ő legalább szinészként nem ripacskodik, igy aztán meg tudom néki bocsátani az énekhang hiányát.
Valamennyire elfogadható produkciót csak a cimszereplő Bot Gábor és az Iluskát énekló Geszthy Veronika nyújtanak. Ők sem hibátlanok, de kulturáltan énekelnek, ismerik a képességeiket. Ha valamiről érzik, hogy nem fog kijönni, akkor nem erőltetik, megfogják a hangot kicsit lejjebb. De legalább megfogják, és bár nem emelik az előadást éteri magasságokba, de nem is alázzák le.
A zenekar és a tánckar meglepően jó. Különösen a fiúk verbunkosa tetszik, és a táncosok nem csak táncolnak, hanem énekelnek is. Meglepően jól, végig együtt vannak, majdhogynem dúsan szólnak.
És hát egészen kiváló jelmezkészitők dolgoznak a Szigligetiben, gyönyörűen megvarrott kosztümöket láttam. A paraszti viseletek és a huszárruhák is nagyon szépek voltak. A francia udvar kék-fehér-piros ruhái idegesitően egysikúak, de ez a jelmeztervező hibája, a kivitelezés ott is hibátlan.

Balázs Péter annak idején tartalmas, szórakoztató szinházat igért a szolnokiaknak.
Ha a János vitézt veszem, a tartalmasság tuti nem jött össze, mert ez a giccsparádé bizony nélkülözött minden mondanivalót. És ami még annál is rosszab, nélkülözte a humort. Illetve, azt a fajta ripacsériát amit a rendező humornak gondolt, én nem tartom annak.

Kár.
Azért megyek én még Szolnokra, más előadásokat is meg akarok nézni, hátha mégsem csak a varrónők tehetségesek ott. 

Búcsúzóul legyen itt a francia király második dala Gregor József előadásában. Amikor ezt a részletet megmutattam a hugomnak, az csak nézett, hogy hát ez mi, ez nem is volt benne a darabban. Dehogynem, benne volt ez, Balázs Péter énekelte, csak éppen nem hallottál belőle semmit. Érteni meg aztán végképp nem, ahhoz a hang mellett szinpadi megjelenés is kéne, ami sajnos nem minden szinésznek van meg.
Gregornak hálisten igen, pedig rendezésről itt sem beszélhetünk. Csak hát ilyen az, amikor valakinek van hangja, van tehetsége, és még rá is szán egy kis időt arra, hogy végiggodolja, miről is szól a szerep.
http://www.youtube.com/watch?v=0lezob4HBVE.

2010. december 9., csütörtök

» Diótörhöörrrrr

22:39 | írta: brunnhilde_sziklaja | balett | DVD | még nincsenek kommentek

Az van, hogy holnap jön 18 borsodi kiskölyök a Diótörőre. Előtte diavetités, mese, zenei részletek, kakaó, pogácsa, ilyesmi.
Még pár éve kaptam ajándékba egy igazán gyönyörű felvételt a Covent Gardenből. De hát nem eredeti, nincsen benne jelenetválasztás. Ez úgy egyben nézve nem gond, de nekem ugye csak 1-2 perces részletek kellenek belőle: milyen az egy balettban, amikor Karcsi el akarja venni Marikától a babát és összetörik a játékot, hogyan bújnak elő az egerek, milyen a hópelyhek tánca, hogyan táncolnak a kinai babák, ilyesmi. Muszáj navigálnom a filmben, máshogy nem megy.
Szóval elhatároztam magam, hogy veszek egy eredeti felvételt. Éppen egy szentpétervári volt a boltban ahova beestem, Mariinsky Szinház, igen igéretes. Tökmindegy egyébként, a Diótörőben nem nagyon szoktak nagy újitásokat bevezetni. Egyáltalán nem számit, hogy hány éves a felvétel és honnan van, legfeljebb annyi a különbség, hogy Marika hajában nem rózsaszin, hanem világoskék a masni.
7100 ft volt a lemez, a kultura érték, ezek után merné-e valaki kétségbe vonni?
Itthon beteszem a lemezt, nyelv angol és japán, már ez gyanús. Jelenetválasztás, igen, ez kell nekem, JELENETVÁLASZTÁS.
Klikk, Act 1, Act 2.
Klikk az első felvonásra, elindul.
Visszaklikk.
Klikk a második felvonásra, az is elindul.
Azt hittem, ott menten gutaütést kapok.
A 7100 ft-os DVD egyáltalán nincs szerkesztve, jelenetekre osztva. A kisérő füzetben igen, de a filmben ugyanúgy előre forgatással tudok csak navigálni, mintha egy negyven forintos lemezre kiirt tévéközvetités lenne.

Tessenek szurkolni, nagyon izgulok, hogy ezeknek a nagyon szegény gyerekeknek tudok-e majd némi élményt adni. Nem mindegyiküknek fog tetszeni persze, de ha csak kettőnek közülük, már megérte.

A lemezkiadók meg kapják be az Egérkirály farkincáját. Vagy valamelyik ólomkatona kardját, markolatig.

2010. december 7., kedd

» #346

22:08 | írta: brunnhilde_sziklaja | még nincsenek kommentek

  Kevés viccesebb dolgot tudok elképzelni, mint egy olyan szerelmi jelenet beállitó próbáját, amihez a szinészek még nem tudják a szöveget.

 

Ezek a próbák ugye arról szólnak, hogy itt bejössz, ott megállsz, ha elhangzik a végszó ránézel, vagy leülsz, vagy átöleled, vagy kirohansz. Másik végszóra megfordulsz és válaszolsz, vagy éppen sirvafakadsz.

A szerelmi jelenetekben ugye általában összebújás van, vagy csókolózás, ölbeülés, hasonlók. Hol a férfi kezdeményez, hol a nő. Hol gyöngéd a jelenet, hol zaklatás inkább, mikor hogy adja a darab.

 

Hát a beállitó próbákon mindez még nem igazán látszik.

tovább>>

2010. november 28., vasárnap

» Erkel Last Minute

21:02 | írta: brunnhilde_sziklaja | MÁO | opera világ | még nincsenek kommentek

Bánk bán - ősváltozat 2010. november 6. Magyar Állami Operaház

  

Kissé zaklatottra sikerült a Magyar Állami Operaház (a továbbiakban: MÁO) megemlékezése alapítójának 200. születésnapjáról.

 

Tavasszal még majdnem minden nagyon szépnek és jónak látszott; márciusban koncertszerűen előadják a Dózsa Györgyöt, novemberben lesz egy Erkel-gála, és rögtön utána végre előveszik a Bánk bán eredeti verzióját. Sőt, nem csak hogy előveszik, de egyenesen egy külföldi rendezővel állíttatják szinpadra.Ennek már csak azért is örültem, mert az utóbbi évtized Bánk rendezései bizony nem sikerültek túl jól. Hiába helyezték át az eseményeket a reformkorba, a jellegtelen, határozatlan szinészvezetés, a szinpadon és mindenféle nyikorgó lépcsőkön keresztül-kasul, cél nélkül bolyongó kórus, a gagyi, pipiskedő balettbetétek, a poros papírvirág girlandok az agyamra mentek. Tényleg minden rossz, avítt operai klisé megtalálható Kerényi Imre rendezésében. Nem gyászoltam, amikor májusban, az utolsónak gondolt előadáson a karmester képletesen eltemette a rendezést. Ennél a naftalinszagú giccsparádénál csak jobb jöhet.

Aztán fordulatak mindenféle szelek és kockák és csavarok, kitörtek a MÁO környékén a legkülönfélébb botrányok: politikaiak, gazdaságiak és hiúságiak vegyesen. tovább>>

» Imoga, a főkönyvelő fia – már ha a fia

20:39 | írta: brunnhilde_sziklaja | még nincsenek kommentek

Imoga A: az idealista, tiszta lelkű fiú hamar megcsömörlött a faluja légkörétől. A mindent megfertőző, korrupt uram-bátyám világ elől a nagyvárosba, a továbbtanulásba menekül. Sürgősen pénzre van szüksége, hogy fizetni tudja a tandiját és ki ne rugják az egyetemről.

 

Imoga B: a fiú az apját is megfertőző, korrupt uram-bátyám világ elől –szerelmét hátrahagyva- anyjához, a nagyvárosba menekül. Később vissza akar jönni a lányért, de beszippantja a nagyváros forgataga, a zsongás és csillogás. Sürgősen pénzre van szüksége, hogy fizetni tudja városi barátnője abortuszát.

 

Imoga C: tovább>>

2010. november 21., vasárnap

» Dorka, a kocsmáros lánya, azaz a helybéli Ofélia

22:15 | írta: brunnhilde_sziklaja | Imoga | másik szinház | még nincsenek kommentek

Dorka  A: csöndes, visszahúzódó, félénk teremtés. Már egészen kicsi korában is zaklatták a kocsma vendégei, még nem volt 10 éves, amikor egy részeg társaság megerőszakolta. Nővé válni soha nem volt lehetősége, egy hervadt, érzéketlen fadarabként fogadja a férfiak közeledését.

 

Dorka  B: korán érő kislány, már az oviban is több udvarlója volt. Első szerelme azonban elhagyta, azóta nem igazán találja önmagát. A fiú elvágyott a poros kis faluból, de ezt Dorka nem értii, úgy érzi, a fiú előle menekül.

 

Dorka  C: engedelmes, jól nevelt kislány, aki a környezete züllésére magábafordulással reagál. Menekülne a szerelembe, de a környezetében nem igazán van méltó és alkalmas fiú. A sok próbálkozás közben maga sem veszi észre, hogy szép fokozatosan ő lett a falu könnyen kapható nője.

 

Dorka  D: szeretetéhes gyerek volt, nagyon megviselte, amikor az anyja megszökött. A simogatás és szeretetet úgy fogadja, mint egy kismacska. Mostanra jött csak rá, hogy amit ilyenkor a férfiaktól kap, az nem szeretet.

 

 

Tessék választani!

2010. szeptember 26., vasárnap

» Vicces Carmen turistákkal

23:18 | írta: brunnhilde_sziklaja | MÁO | opera | még nincsenek kommentek

Na nem a szinpadon történtek miatt, sokkal inkább a páholyszomszédaim szórakoztattak el. Illetve hát én szórakoztattam őket.

Vagy valami ilyesmi.

Lényeg, hogy nem kezdődött túl biztatóan, a kedves középkorú ásziai házaspár mindenkit megkért, hogy fotózza le őket. Mármint tudniillik, hogy a bal oldali székszomszédjuk az operaház jobb oldalát tudta háttérnek használni, én, aki mögöttük ültem pedig a gazdagon redőzött (ám vastagon poros, de erről majd egy másik posztban) függönyt. Aztán helyet cseréltek, hogy az  operaház bal oldali páholysora is benne legyen a képben. Még szerencse, hogy nem találták ki, hogy valamelyikünk feküdjön le, hogy a csillár és a freskók is hátteret alkothassanak.  Biztositottam őket, hogy jó estének nézünk elébe, nagyon tehetséges, szép, fiatal Carmenünk lesz (Mester Viktória), remek szinész, és a lehetőségekhez képest elég jó énekes Don Josénk (nyári Zoltán), klasszikusan szép bariton Escamillónk (Anatolij Fokanov) és várhatóan szép, üde Michaelánk (Fodor Gabriella). Azt nem mondtam, hogy Dénes István karmestertől egy nyúlós, dinamika nélküli vezénylést várok. Ha értenek hozzá, rá fognak jönni maguktól, ha meg nem, minek romboljam az országimázst, hát nem?

No mindegy, turistákhoz képest meglepően jól viselkedtek, sőt, mondhatnám, hogy ideális páholyszomszédnak bizonyultak. Egyetlen pisszenés nélkül nézték végig az első részt, lelkesen tapsoltak mindenhol, ahol mások is, és még azt is megállták, hogy nem fényképeztek bele az előadásba.

Közben a második sorban ülő hölgy is erősen nyújtogatta a nyakát, a mellette lévő fiatalember pedig egyenesen felállt, hogy mindent lásson. Hogy a hátam mögött lévő  úr mit csinált, nem tudom, én is ültem csendben, nem forogtam.

 

Szünetben kicsit sétáltam, aztán amikor visszatértem, a mellettem ülő hölgy angolul megkért, hogy ugyan meséljem már el neki a történetet, mert ő bizony egy szót sem értett az egészből. Nem mondom, hogy megdöbbentem, mert igaziból nem gondolnám, hogy a Carmen sztorija az alapműveltség része lenne. Meg egyébként is, aki kérdez, az már érdeklődik, annak tehát mesélni kell. Elkezdtem hát angolul, hogy Don Jose egy soldier, ráadásul egy country boy, akinek van egy gyermekkori friendje, aki levelet hoz a mamától, meg egyébként is, a fiú homesick, és nem, Carmen is not a prostitue, she is a working girl, csak később bajba kerül, rossz társaságba keveredik. Hogy mit smuggling? Hát itt most éppen kábitószert, de ugye XIX. century, akkoriban bármit, cigars, yes, elvégre is ott dolgozik a lány, akár azt is csempészhettek. És hogy létezik, hogy franciául énekelnek a spanyolok? Vagy az ugyanaz, végülis ez az Európa egy nagyon furcsa ország, nekik nehéz megérteni az ilyesmit. És mi rosszat is csinált Carmen, why she flirted the old officer?

Közben az arcok felém fordultak, az ázsiai házaspár azonnal és nyiltan, a hölgy mellett ülő fiatalember előbb csak félig, aztán ő is csüggött ajkamon szótlanul. A házaspár mellett ülő férfi a világ semmi kincséért rám nem nézett volna, de a testtartásából nyilvánvaló volt, hogy az egész háta csupa fül, egyetlen szavamat el nem mulasztja. Közben persze kerestem a kifejezéseket, a torreádort ugyebár egyáltalán nem értették, hogy ki az a fiatalember (Fokanov, 65 éves, a fene a jó génjeit, hogy 45-nek néz ki), szóval belekerült kis időbe, mire rájöttem, hogy angolul az bullfighter.  Meséltem hát, mit láttak eddig, és hogy mi fog következni, hogy majd jön Michaela, de a fiú nem megy vele, mert very féltékeny Carmenre, akit közben Escamillo is cheasing. Csak amikor Michaela mondja, hogy Jose's mother is dying, na, akkor elindul, és Carmen mehet Escamillo után. A hölgy ekkor már nagyon izgatott volt, hogy akkor ugye Carmen will die, mondtam, hogy még nem, még van egy felvonás. Na, ebben aztán megnyugodott, én meg nem tudtam eldönteni, belemenjek-e a kártya-ária ismertetésébe, miszerint az egyik lány fiatal, tüzes szeretőt, aki ráadásul leader lesz, a másik korai, gazdag özvegységet, Carmen pedig halált jósol magának. Aztán úgy döntöttem, hogy ennyire nem megyek bele, csak rájönnek tán maguktól. Meg aztán közben bejött a karmester is, kezdődött a második rész.

Ezt is pisszenés nélkül nézték végig, a fiatalember le sem ült, végig állta az előadást.

Mikor aztán végre Carmen holtan esett Jose karjaiba, borzasztó lelkesen tapsoltak, dicsértek mindenkit, nagyon, very nagyon pleasant evening, wonderful performance, hát ha ők ennyire örültek, én sem maradhattam ki.

A búcsúzó fényképezkedés közben (mindenkit mindenkivel, sőt, mindenki fényképezőgépével lefényképeztek, nekem kellett középen állni) aztán be is mutatkoztunk. A házaspár Malajziából érkezett, a hölgy az Egyesült Államokból, a mellette ülő (illetve álló) fiatalember pedig Braziliából. A házaspár mellett ülő, mindeddig egyetlen szót sem szóló, ám roppantul fülelő férfi pedig Münchenből jött. A mögöttem lévő úrról nem derült ki semmi, ő a villanyok felgyulladása előtt lelépett.

A végén a brazil fiú megjegyezte, hogy érdekes, mintha egyre jobb lett volna az előadás. Őneki először annyira nem nagyon tetszett, de a vége felé már nagyon. Mondtam neki, azért lehet, mert közben a zene dolgozik a memóriájában. Amikor megjelenik egy karakter, akkor ahhoz társul egy zenei motivum, ami később vissza- visszatér, és ő tudat alatt  érzékeli ezt is, és a változásokat is. Ezzel igen nagy örömöt szereztem neki, csak az a baj, hogy közben elszalasztottam a németet, pedig volt egy olyan érzésem, hogy ő volt a társaságból az egyetlen, aki értette is, hogy mi történt a szinpadon és az árokban. Mert közben váltottunk egy félmondatot, hogy Németországban jó operaházak vannak, és még kérdezte is, hogy jártam-e már Münchenben. Mondtam nem, de videóm van onnan. És állatira szerettem volna tőle megkérdezni, hogy neki hogy tetszett az előadás – és nem utolsósorban a hirtelen gyorstalpaló tanfolyam, amit tartottam.

 

Az előadás egyébként pont olyan volt, mint amilyet megjósoltam. Mester Viktória bár betegen énekelt, ezt alig lehetett hallani. Talán csak a mélységei nem voltak annyira teltek és bársonyosan sötétek mint máskor. Ettől még ő a legjobb Carmenünk. Nyári Zoltán Don Joséja is rendben volt, ami vokálisan hiányzik belőle, azt pótolja a játéka. Nagyon kitalálta magának Josét, és össze is dolgoznak Mesterrel, jó párost alkotnak nagyon. Erre mondjuk nagyon jók az ilyen semmilyen rendezések, hogy az igazán tehetséges emberek meg tudják benne teremteni a maguk figuráját. Anatolij Fokanov nem az a tipus, ő a klasszikus iskolát járta, ha nincs jó rendező, aki beállitsa -márpedig neki olyannal még tán életében nem volt dolga- akkor ő játssza azt, amit soha meg sem tanult. Még szerencse, hogy énekelni nagyon tud, Escamillot is. Fodor Gabriella Michaelája nekem a legjobb a jelenlegi pesti Michaelák közül.  Lehetne kicsit bátrabb és ő is megcsinálhatná a saját karakterét. A hangja és a képességei megvannak hozzá, ennek a rendezésnek meg úgyis mindegy, ezt nem lehet holmi egyéni szerepfelfogással szétverni, lévén semmi teste, semmi mondanivalója nincs. A cigarettagyár környékén őgyelgő turisták a csempésztanyán már kifejezetten ostobán hatnak, a spanyolosnak szánt balettbetétek egyenesen borzasztóak és szánalmasan szinvonaltalanok. Már rögtön az elején, amikor egyik balettos fiú lekapja  egy turista válláról a piros kabátot, hogy bikaviadort játsszon vele – majdnem mindig felröhögök, mert a piros zakó ujjába előre bele van dugva a sétapálca, és a pasin meg ott van egy másik zakó, egy vajszinű. És a cigarettakórus, amikor a fáradt munkásnők kitódulnak egy kis szellőzködésre, borzasztó. Én nem értem, hogy nem hallják a zenében, hogy azok az asszonyok halálosan ki vannak merülve. És az utcagyerekek is, a halálom ez a bűbájos, papircsákós, falovacskás gyerekkórus. Sevilla külvárosában, egy gyár, kocsmák, kurvák, csempésztanyák szomszédságában aligha hiszem, hogy ilyen bájosak az utcagyerekek. Mindegy, az egész rendezés és a diszlet vérciki, semmi koncepció, vagy ha mégis, az is el van rontva – lásd a mindehol jelenlévő turisták.

A zenekari árokból is az jött, amitől féltem: Dénes István vontatott tempói minden tüzet, minden mediterrán életörömöt kiöltek a zenéből. Dinamika nélküli, nyúlós zenekar, ami csak a nagy tömegjeleneteknél gyorsitott fel, akkor viszont annyira, hogy a kórus gyakran le is maradt.

Én azért elég jól éreztem magam, a jelek szerint a fizetős turisták is elégedetten távoztak, legalábbis ahogy én tudom.

Azért a müncheni véleményére tényleg kiváncsi lettem volna, hogy tetszett neki ez a mi repertoár Carmenünk.

 

 

Anatolij Fokanov énekli Escamillo hires áriáját. A Duna Szimfoniukusokat Deák András vezényli. Nem régi ez a koncertfelvétel, Fokanov még mindig ugyanilyen jól énekel mint 20 éve, amikor először hallottam - és ugyanilyen pocsékul is játszik. De az első miatt megbocsájtjuk néki az utóbbit, és én tényleg nagyon szeretem őt.

 

És hogy a dráma se maradjon ki: Anita Rachvelishvili és Jonas Kaufmann énekli a finálét, tavaly decemberben. A Scala zenekarát Daniel Baremboim vezényli.

 

2010. szeptember 20., hétfő

» RIP Polgár László

1:35 | írta: brunnhilde_sziklaja | Polgár László | RIP | 2 komment

 

Ma délután meghalt Polgár László.
Fogalmam sincs, mi lesz ebben a posztban, nagyon fáj a szivem. Nem elég a kifejezés, hogy nagyon szerettem Polgárt, sokkal több, amit iránta érzek. Rajongója vagyok, imádom a hangját, a szerepformálásait, a langaléta hosszú lábait. A hangját persze a legjobban, az volt a legfontosabb, ezer közül is azonnal meg lehet ismerni.
Nincs a világon még egy olyan gyönyörű, meleg szinű, egyszerre sötét és egyszerre fényes basszus, mint az övé. Ez a fajta szerelem persze mindig nagyon szubjektiv, számomra ő az a Hang, ami valamit nagyon mélyen, nagyon belül megpendit bennem.

Igaziből ő szerettette meg velem az operát. Illetve ő volt az első, akinél megéreztem, hogy az opera sokkal-sokkal több mint szép hangok összessége.
Egy Don Giovannira tévedtem be, az utolsó pillanatban, a harmadik emeletre egy 'nemlátó' helyre. Egész konkrétan a jobb oldali oldalülés 3. sorában, az oszlop szinpad felőli oldalán ültem. Ha felálltam, láttam a szinpadra ültetett zenekarból az utolsó sorban ülő első hegedűsöket. Szóval semmit. A DG Leporellóval kezdődik, és ahogy Polgár megszólalt, bennem azonnal elindult a mozi, és láttam magam előtt a sunyi, dühöngő, gazdája jódolgára irigy cselédet. A katalógusária maró gúnyában volt egy pillanat, amikor hallottam, hogy megsajnálta Donna Elvirát. És egy másik, amikor megkivánta. Aztán összeveszett a gazdájával, iszonyat vicces volt, lehetett hallani, hogy alig várja, hogy egy kis pénzt vágjanak hozzá és megbékülhessen. És volt egy áriája, amikor teljesen világos volt, hogy rettenetesen fél. És végül a nagy finálé, amit librettó szerint az asztal alól énekel végig. Pár óra alatt mindenféle érzelmeken végigvezetett, én meg boldogan mentem vele. Mái napig sem tudom, ki mások énekeltek abban az előadásban. Nyilván, kezdő operába járóként nem tudtam egynél több dolgot befogadni.
Polgár minden alakitásában tudott valami egészen különlegeset adni.
Majdnem minden szerepében okos, jószivű karaktert alakitott. Ha meg mégsem, mint például a Don Carlos Fülöpje, akkor olyan mélyre vitte a nézőt a figurába, hogy néha szinte megértettem, tán oka van annak, amiért ilyen gonosz.

Egyik legcsavarosabb alakitása például a Rigoletto bérgyilkosa, Sparafucile. Egy zürichi felvételem van vele, fantasztikus, ahogy egy elegáns, fehérgalléros bűnözőt csinál az általában szakadt csavargóként ábrázolt figurából. Teljesen hiteles egyébként, az operai szinjátszás egyik csúcsa.
Koncertformában hallottam Tőle Marke monológját. Marke amúgy is egy jófej, Polgár pedig olyan hitelesen formázta meg a mélyen megbántott, mégis megbocsátó férfit, hogy nem lehetett nem megsiratni. A Kékszakállúja meg, istenem, hát abban minden benne van, ami egy férfival egy kapcsolatban megtörténhet.
A legnagyobb hatást mégis tavaly, a húsvéti Parsifalokon tette rám. A Gurnemanzáról sokat hallottam előtte, de ami a szinpadról átjött, az minden képzeletet felülmúlt.
Az I. felvonásban egy jó kondiban lévő, kissé kiábrándult, majdhogynem cinikus Gurnemanzot énekelt. Aztán a II. felvonásba nincs szinen, közben eltelik 30 év. És a III. felvonásban ott van a szinpadon egy megöregedett, testileg és lelkileg is megtört Gurnemanz. Nincs az az énektanár, aki meg tudná fejteni, hogy csinálta, hogy tökéletes, gyönyörű, mégis valahogy öreges hangon kezdte elbeszélni Parsifalnak az elmúlt évtizedek szenvedéseit. Mint egy nagyon öreg ember, aki hosszú évek óta nem tudta magát kipanaszkodni, megállithatatlan zuhatagként indult meg belőle a szó. Hallottam már világhirű énekeseket ebben a szerepben, meg sem közelitik Polgár alakitását. Több interjúban is mondta egyébként, hogy ez a szerep áll hozzá a legközelebb.
De bármit énekelt, mindenbe annyi szenvedélyt és érzelmet tett bele, hogy a hallgató csak kapkodta a fejét. Pár éve Miskolcon hallottam Schubert dalokat énekelni. Egészen addig azt hittem, hogy Schubert inci-finci kis dalocskákat irt csak, amiket jól el lehet hallgatni háttérzeneként, ha az ember éppen arra vágyik, hogy ne legyen csend körülötte. Hát nem, annyi szenvedély, bánat, lemondás, önmarcangolás van azokban a dalokban, hogy szinte agyonnyomták a lelkem.

Nem csak az én elfogultságom egyébként amiket itt leirtam. Sőt, nem is csak a pesti közönségé. 20 éve énekelt a világ egyik legjobb operaházában, a zürichiben. Nagyon fájt, amikor megtudtam, hogy kiment. Nem lett hűtlen egyébként, hazajárt énekelni. Mostanában meg már valósággal örültem neki, mert a zürichiek rengeteg előadást felvettek és kiadtak vele. Igy van vele Rigolettóm, Don Giovannim, Fidelióm, miegyebem videón. És minden egyes előadás végén ő kapja a legnagyobb tapsot, a zürichi közönség tombolva ünnepli. Még olyankor is, amikor tényleg nagyszerű világsztárokkal énekelt, még akkor is, ahogy Polgár kilép a függöny elé, feldübörög a taps, és alig akar elhallgatni.
És most nincs többé.
Nem tudom elhinni.
Még annyi mindennek nem hallottam, rengeteg énekelni valója lett volna, és csak 64 éves volt, ami egy basszusnál nem nagy kor. Pláne nem olyannál, mint ő, aki a természettől ajándékba kapott szép hangot még iszonyat sok munkával és atombiztos technikával is megtámogatta.
Hallgatom a Mozart lemezét, és folyik a könnyem. Nem lehet, nem létezik, hogy nincs többé. Akit ennyien szeretnek, annak nem lenne szabad elmenni.

Egy jóságos figura, aki talán a legjobban illett a hangjához; Sarastro

Nyugodj békében!

 

(kép opera-vilag.hu)

2010. szeptember 17., péntek

» Mefistofele, avagy feláldozzuk-e az életünk minőségét az életszinvonalunkért?

1:14 | írta: brunnhilde_sziklaja | MÁO | opera | még nincsenek kommentek

Mindenféle kertelés nélkül örömmel és boldogan jelentem, hogy egy egészen kiváló, új zenés szinházzal gazdagodott a magyar operaélet.
Bár a keddi premieren picit lehetett érezni, hogy zeneileg nincs még teljesen kész a darab, ez semmit nem von le az előadás értékéből. 1-2 előadás kell még csak, hogy beérjen a kórus és a zenekar.

Kovács János pálcája alatt szépen szólt a darab, egyszer-kétszer lehetett csak pici bizonytalanságot érezni. Nincs mit csodálkozni, ezúttal a zenekar egy része kikerült az árokból. És nem úgy ám, mint általában, hogy vagy beültetik őket az egyik proszcénium páholyba, vagy hátra, a diszletek mögé. Ezúttal a fúvosok több kisebb csoportban, a diszletekbe mintegy beépülve vannak a szinpadon. Az eredmény lenyűgöző, a nyitó- és a zárókép hangzása dermesztően szuggesztiv. Tényleg mintha az égi harsonák szólnának.
Hasonlóan jól szól az énekkar is, egy-egy kis bizonytalanságtól eltekintve. Lehet nem is zenei bizonytalanság, inkább csak hangulati. Mondjuk, nem csodálnám, amilyen állapotok most a Házban uralkodhatnak. De ezt hagyjuk is, az énekkar ötös alá, egy-két előadás és csillagos ötös lesz.
A szólisták, nos, ott bizony az a MÁO-ban igen ritka helyzet állt elő, hogy minden szerepet az arra legalmasabb szólistára osztották.
A cimszerepet éneklő Bretz Gábor szép basszusába már régóta szerelmes vagyok. Nem kevésbé lenyűgöző a fiatal és rendkivül jóképű énekes szinészi teljesitménye. Mefistofeleként cinikusnak és élvetegnek kell lennie, az is. Sőt, annál sokkal több, mert bár a hangjából süt a kiábrándultság, valahol mégis azt érzem, hogy nem igazán élvezi a rombolást. Mint a rosszul nevelt kisgyerek, aki próbálgatja, meddig mehet el, és mivel nem szólnak rá, elmegy a végsőkig. Csak simán játszásiból gyilkol. És mindezt az ő olvadékony, hajlékony basszusán, hát mit ne mondjak, én is elkárhoznék, ha cserében mindig hallhatnám.
A Margitot éneklő Létay Kiss Gabriella is tökéletes választás. Érdekes, sötét tónusú szoprán az övé, mezzós zöngékkel, biztos magasságokkal. Nagyon szép, érzéki hang, csak úgy önmagában is pontosan megmutatja a szigoruan nevelt, ébredező érzékiségű lány belső világát. Pontosan érezni lehet, hol az a pont, amikor az ágyékából induló bizsergés urrá lesz a nevelésen, amikor az ébredő érzékiség szétfesziti az eseménytelen kis élet unalomból kovácsolt kalodáját. Szinészi képességeit a börtönjelenetben tudja leginkább megcsillogtatni, amikor az önmaga által meghatározott téglalap oldalain, éles kanyarokat véve, megszállottként sétál, egyre gyorsabban. És közben énekel, szinte rohanva, lelkiismeretfurdalásban fuldokolva. Gyönyörű.
Faustot Fekete Attilára osztották. Tulajdonképpen jól áll neki a folyton kétkedő értelmiségi szerepe, élveteg is tud lenni. Sőt, még a hangja is szép lenne, ha tudná használni. De ő mint minden mást, Faustot is hangerővel akarja megoldani. Jön is a már menetrendszerűnek számitó gikszer. Ezúttal kicsit gyorsabban sikerült korrigálni, mint máskor, de attól még ott volt és csúnya volt nagyon. Nyilván bennem, a befogadóban is ott van a hiba, mert ha mindig a gikszerre várok, akkor soha nem fogom élvezni az éneklését. Csak remélni merem, hogy nem az én negativ kisugárzásom miatt szokott összeomlani a hangja.
Pánczél Éva Martaja is telitalálat. A művésznő hangja már túl van a zenitjén, de a figura, a szexmániás szépasszony, hát az nagyon ot van.
Boncsér Gergely Wagnere egy csúnya, üres hanggal indult, de a tehetséges fiatal tenor pillanatok alatt korrigált, és attól kezdve szépen énekelt. Az is lehet, hogy csak valami pormacska volt a hibás, akad olyan bőven az Operaházban.

A rendezés Kovalik Balázs munkája, és ezzel majdnem mindent elmondtam. Azt is, hogy nekem tetszik. Nagy meglepetés, hogy a közönség java részének is. Elvétve lehetett egy-két fújolást hallani, de azt is elnyomta a taps. Még Kovalik is csak nézett ki a fejéből nagy meglepetten, hogy hát mi az hogy nem kifütyülik, hanem megtapsolják, ilyet nem nagyon hallott még Pesten.
Már a nyitókép is nagyon hatásos, angyalok küzdenek egymással, rendesen, ahogy az kell. Ezt a jelenetet igy első ránézésre persze a szinpadon és a diszletelemek között szétszórt fúvósok adták el. Egyszerűen úgy szólt a zene, hogy majdnem mindegy volt, mit látok. Illetve tán nem is láttam semmit. Talán csak a szinpad bal sarkában leszórt könyveket.

Igy elsőre nem is igazán tudnám elemezni a rendezést, mert annyira részletgazdag. Szokás szerint inkább kiemelnék néhány részletet, ami a leginkább megfogott. Az jött át a legerősebben, hogy mi emberek saját magunkat tesszük boldogtalanná a túlzott, talmi vágyainkkal és buta fogyasztásainkkal. Zseniális amikor a kórus az éjszakai város kivilágitt házikóiból mindenféle kütyüt, porszivót, hajszáritót, elefánt alakú telefont, fűnyirót, pinaborotvát, miegyebet vesz elő. Önfeledten játszadoznak a kis vackaikkal, közben meg tombol köztük Mefistofele.
A boszorkányszombat egy játékteremben játszódik. Hófehérbe és aranyba öltözött emberek kártyáznak, ruletteznek, játékgépeznek. Közben egy gyönyörű uszályos ruhát viselő kórista kis hiján magára húzza az egyik félmeztelen pincérfiút. Mindezt a tivornyát Mefistofele egy Eu zászlóba burkolózva vezényli le, halálos.
Borzasztóan tetszett, ahogy a bevásárlószatyrokat cipelő emberek múzeumi tárgyként csodálták meg a szolárium-vitrinekbe zárt szerelmespárt. És igy tovább, és igy tovább, humor, gyilkos irónia, tűéles pillanatképek.

Én sajnálom, hogy a záróképben csak ingre-gatyára vetkőzött a kórus, szép lett volna, ha pőre lelkek mennek mennybe az üres, teszkós, humanikos meg ikeás szatyraikat hátrahagyva. Egy testszinű dresszel és némi világitási trükkel talán meg lehetett volna oldani a csupaszság illuzióját, mert egy anyaszült meztelen kórust tán mégse... nem a nézők, a kórustagok miatt. Ez a kombinéra-atlétára vetkőzés nekem azonban inkább vicces volt, mint katartikus.
Nem tetszett még a szerelmi négyes sem. Az zeneileg egy kissé furcsa jelenet, pár szavas párbeszédekben mutatja meg, hogy alakul ki a szerelem Margit és Faust, és hogy lobban fel a nyers testi vágy Marta és Mefistofele között. Tényleg néhány szó hangzik csak el, aztán már vált is a muzsika a két párocska között. Nem tett jót a jelenetnek, hogy a szaggatott mondatocskák kedvéért az énekesek kirohantak a függöny mögül, majd visszarohanva átadták a terepet a másik kettőnek. Lihegtek is, meg egyáltalán, az úgy nagyon szájbarágós volt. Én talán a szintekkel játszottam volna, ha már úgyis bevetették a teljes szinpadtechnikát. Az azért még ennek ellenére is elég emlékezetes, amikor a Mártát éneklő Pánczél Éva alsó madárfogással elkapja Mefistofelét – aki bár állitása szerint minden rosszat ismer már, ettől mégis megijed kissé.

Ettől a két apróságtól eltekintve engem meggyőzött Kovalik Balázs rendezése (a jelmezeket Benedek Mari, a diszleteket Antal Csaba tervezte), alig várom, hogy pénteken újra láthassam.
És persze hallhassam Létay Kiss Gabriella és Bretz Gábor csodálatos hangját.

 

Ui. Csak a második előadáson jöttem rá, miért inditott Boncsér Gergely olyan csúnyán. Faust a nézőtér közepéről áll fel, Wagner pedig kiséri őt. Aztán van cirka 20 másodpercük, hogy a nézőtér bejáratátától futva, valamilyen titkos összekötő ajtón keresztül a nézőtérre érkezzenek.  Faustnak  szerencséje van ő, kap pár másodpercet, hogy kifujja magát. Wagnernek viszont rögtön van pár szónyi énekelni valója, hát egy ilyen sprint után, le a kalappal, hogy egyáltalán meg tud szólalni, nem hogy még énekelni.

2010. szeptember 10., péntek

» Két dudások egy MÁO-ban

1:28 | írta: brunnhilde_sziklaja | MÁO | opera | még nincsenek kommentek

Nem férnek meg, nem, az istennek sem férnek meg egymással.
Egészen konkrétan, most éppen a legfrissebben kinevezett miniszteri biztos nyilatkozta a rádióban, hogy Fischer Ádám nem szeret Kovács Jánossal dolgozni, és hogy szerinte (mármint Horváth Ádám miniszteri biztos szerint) Kovácsnak maradnia kéne. Ebből nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy Fischer szerint viszont mennie.
Pár héttel ezelőtt Kovalik Balázs, az Operaház néhány nappal azelőtt kirúgott főrendezője boritott bilit és kavart óriási, a semmiben hirtelen eltűnő indulatokat egy német lapnak adott nyilatkozatában.
Erre a nyilatkozatra is reagált Vidnyánszky Attila a Népszavában megjelent interjújában.

Politikai kurzusváltások tájékán normálisak az átrendeződések, vannak emberek, akik kiesnek a pixisből, vannak, akik beleesnek. Folyik a helyezkedés és a pozicionálás.

Gondolja az átlag újságolvasó, aki nem ismeri az ebben a szutyokban meghurcolt nevek munkásságát. Vagy legalább néhány munkáját, ne legyek nagyképű, egyik fent emlitett név teljes munkásságáról sincs átfogó képem, csak töredékeket ismerek belőle.

Kovács Jánost mondjuk évente 8-10 alkalommal, vagy tán többször is hallom vezényelni. Nem az én elfogultságom, gyakran beszélgetünk erről nálam hozzáértőbbekkel is, de jelenleg ő a Ház legjobb karmestere. Wagnert mástól nem is szeretek ott. Sőt, mióta Győriványi vezényli a Tannhausereket, nem szeretek Tannhauserre járni. Mióta nem Kovács csinálja, meredeken zuhant a Turandot zenei szinvonala is, az pedig a felújitás után olyan volt, de olyan, hogy az ember tényleg a Tiltott Városban érezte magát. Beethoven, Verdi, Strauss, Bartók, sőt, még Mascagni is, minden, minden úgy szól a keze alatt, ahogy egy operának meg kell szólalni. Ha van üres szék, beülök az első sorba, és csak őt nézem, ahogy fogja, irányitja a zenekart, ahogy együtt lélegzik az énekesekkel. Segit nekik támasztani, bizonyisten, láttam, a veszélyes belépésekhez és a nagy hangokhoz mély levegőt vesz, rekeszből engedi fel apránként, ahogy az énekesnek kell. Lenyűgöző jelenség az árokban. A nemzetközi élvonallal legfeljebb csak felvételről tudom összehasonlitani, szerintem simán megállja a helyét a világ legjobb operakarmesterei között. Egy csendes, hétköznapi zseni, egy ajándék a sok fakezű, tempóérzék nélküli, hangerőmániás karmesterpótlék között.

Fischer Ádám nemzetközi hirű karmesterünk, pár éve a Ház zenei vezetője vagy mije, státusza bizonytalan, ő nem akar közalkalmazott lenni. Felőlem ne is legyen, nem azon múlik. Ő hozta létre a budapesti Wagner napokat. Vezényel Bayreuthban, Salzburgban, a világ minden táján, szerencsére Pesten is. Én nagyon szeretem, senkitől, tényleg egyetlen felvételen sem hallottam még a Rajna kincse fináléját olyan vésztjóslónak, mint tőle. A Siegfriedben úgy épiti fel a zenét, hogy a gyászmenet alatt majd összedől a MüPa. Imádom.

És akkor ez a két kiváló karmester nem tud egy házban együtt dolgozni. Nem tudnak tán megosztozni a repertoáron? Fischer Ádám, mint főzeneigazgató, nem szeret együtt dolgozni Kovács János első karmesterrel. Inkább jöjjön Győriványi, akinél a nyitánytól a függöny lehullásáig le akar szakadni a plafon, aki mellett a legnagyobb hangú énekeseket sem lehet hallani. Meg Dénes István, aki még kétszer egyforma tempóban soha egyetlen előadást nem vezényelt le, akinek a tempóváltásaival még a legképzettebb énekesek sem tudnak lépést tartani, a kórus meg már meg sem próbál. Ők énekelnek úgy, ahogy azt megtanulták. És nekik van igazuk, mert ők tudják a darabot, a karmester meg nem.
És ez bizony a Fischer sara, hogy ilyen karmestereket az árokba enged.

Emberileg egyik karmestert sem ismerem, fogalmam sincs, hogy lehet velük magánemberként kijönni. Lehet sehogy, a zsenialitás nem garancia arra, hogy az illető kedves és simulékony legyen.

Politika van a dologban, gondolja ilyenkor a kivülálló, Fischer a régi kormány favoritja, a miniszteri biztos az újé, a szakszervezet vezetője is az újé, vagy tán inkább a radikálisok felé húz, szóval megy a helyezkedés, a megfelelni akarás, a poziciók védelme.


Jah, persze.


De vegyük a két rendezőt.
Lehet emlitettem már, hogy Magyarországon jelenleg két operát (is) rendező rendező van, akiknek a munkáját érdemes megnézni. Az egyik Kovalik Balázs, a másik Vidnyánszky Attila.
Két teljesen ellentétes stilust képviselnek egyébként. Vidnyánszky a pszichorealizmus hive talán, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az ő karakterei nagyon ismerős figurák. Vidnánszky természetes, a hétköznapokban megfigyelt mozdulatokra tanitja az énekeseket. Kovalik Balázs pont az ellentéte, ő az operákat szimbolikusan vagy hogy rendezi meg. A drámákban meglevő hétköznapiságnak ő mindig mögé néz, szimbólumokat, sőt, szimbólumrendszereket használ. A konzervativ nézők „rendezői szinháznak” tartják a munkáit.
Ezt a két teljesen különböző rendezői stilust egyvalami köti össze: mindketten igen alaposan megismerik és elemzik a darabot. Nem csak a szövegkönyvet nézik meg, hogy itt most megcsókolja, vagy bejön, vagy kimegy a szereplő. Kovalik és Vidnyánszky is nagyon mély dramaturgiai elemzéseket csinál, pontosan meghatározzák a figurákat, az egymáshoz való viszonyukat. És megnézik a kottát is, és észreveszik, ha a zene mást mond, mint amit a szöveg. Ha a zenében mögöttes érzések, célzások vannak, az ők mind tudják, és belerendezik a darabba.
Ezt Magyarországon nem sokan csinálják, legalábbis a jelenleg futó, más rendezők által jegyzett előadásokon egyáltalán nem látszik, hogy valaha valaki ilyesmivel próbálkozott volna.
És ez a két nagyszerű szakember ott rúg egymásba, ahol csak tud.
Az elmúl években Kovalik volt helyzetben, elbocsátásáig ő volt az Operaház főrendezője. Drámai volt a folyamat, ahogy engedte lerohadni Vidnyánszky rendezéseit.
A Végzet hatalmából eltünt a kis papircsónak, ami oly szivszoritóan érzékeltette Alvaro honvágyát. Eltünt a Leonora beavatási szertartása alatt forgó korong mögül a fény, ami lehet ugyan, hogy csak egy rendezői truváj volt, de gyönyörű volt, ahogy a sötét nézőtéren szétszóródtak a vékony fénysugarak. Az angyallá vált Leonorával nem forog ki a diszlet, ott áll az elvileg halott lány magasra tartott karokkal, ami elég idiótán hat.
Kovalik hagyta, hogy Perencz Béla torgyánjózsefi hordószonokká silányitsa Hans Sachsot a Nürnbergiben. Sőt, inkább kis zsebhitlerré, mert évek óta megtörténik az a gyalázat a Magyar Állami Operaház szinpadán, hogy a záró jelenetben Hans Sachs, a békés, verseket irogató cipészmester kiveszi a kardot Walter kezéből, megcsókolja, és magasra tartva körbehordozza a szinpadon. Teszi ezt annak ellenére, hogy az eredeti rendezésben szó sem volt ilyesmiről. Tudom, már a második előadást is láttam, és utána még jópárat, ezt egyedül Perencz Béla engedi meg magának. És az Operaház főrendezője nem szól rá, nem vonja félre, nem csinál fegyelmi ügyet ebből a gyalázatból. Mondom ezt úgy, hogy a Nürnbergi Vidnyánszky leggyengébb munkája, kifejezetten nem szeretem, de attól még a darab egysége érdekében nem hozathat be egy énekes egy diszletbe nem illő kisasztalt, merthogy ő nem fog egy könyvcsomón ücsörögni. A kardcsókolgatásról nem is szólva.
De ugyanez a zseniális rendező Kovalik Balázs engedte vissza főrendezőként a Házba Manont, aki a kerben körbesétálgatva kilincsre, szökőkútra, mindehova akaszt egy gyöngysort, hogy aztán amikor menekülni kell, legyen mit összeszednie. Ő engedte vissza a Nabuccot, ahol még azt sem tudja a néző eldönteni, hogy Izmael a zsidóktól vagy a zsidókhoz szökteti Fenénát.
Merthogy egy darabot pihentetnek pár évig, az ok. Az is világos, hogy a rendezés már akkor is semmilyen volt, amikor eredetileg szinpadra került, az évek meg csak koptatnak rajta. De ha van egy Operaháznak egy rendezőként zseniális főrendezője, akkor az miért engedi, hogy mindenféle asszisztensek mondják meg az énekeseknek, hogy jobbról bejössz, a szinpad közepe előtt két lépéssel megállsz, énekelsz és balra kimész?
Miért nem szán rá egy egyébként zseniális rendező főrendező egy hétnyi próbát arra, hogy a már meglévő diszletekbe valamennyire beállitsa az énekeseket? Miért kell nékem minden egyes Bohéméletben azt nézni, hogy a bohémek hülyéskednek egymással, aztán amikor Musette beesik, hogy jön a halálos beteg Mimi, akkor rohannak, eltolják a paravánt és a szinpad közepére vonszolják az ágyat, hogy Miminek legyen miben haldokolni? Ha már úgyis bohóckodnak, akkor miért nem mondja meg nekik egy egyébként zseniális rendezőként elismert főrendező, hogy gyerekek, futkároztok, a partvissal kardoztok, Te meg Schunard közben rágurasz az ágyra, Te meg Marcell tologatni kezded, mintha barrikádod épitenél. Oszt tessék, mire Roldolfo betámogatja Mimit, ott is van az ágy középen, anélkül, hogy jelmezes diszeletezőmunkásnak tünnének a bohémek. Kovaliknak tökéletesen igaza van abban, a magyar operajátszás a béka segge alatt van, hogy az átlag magyar operanéző izlése még annál is mélyebben, de főrendezőként a világon semmit nem tett annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Rendezőként igen, ami a keze alól kikerül, az zseniális – még ha nem is mindenki számára érthető.
Most fordul a kocka, a Teátrumi Társaság elnökeként Vidnyánszky kerül felülre. Kiváncsi vagyok, mennyire fognak lerohadni Kovalik rendezései. Amiket imádok, de amiket ha nem tartanak karban, tényleg egy katyvasz lesz belőlük. Nem szeretném pedig elvesziteni sem az Elektrát, sem a Fideliót, pláne sőt nem az Anyegint. Az a kedvencem, csodálatos szinház.

Szóval, itt vagyunk egy politikainak tűnő purparlé sorozat kellős közepén. Vagy lehet, hogy még csak az elején. Megy az adok kapok, dúl a pozicióharc, csattognak az előszobakilincsek, pletykák születnek, hátak mögött súgnak és/vagy mosolyognak össze. Telefonszámok keresődnek ki rég fiókok mélyén penészedő noteszekből. Felmondási levelek iródnak, bizottságok alakulnak és üléseznek, aktacsomók porolódnak le.

Ilyen a mai magyar közélet, mondja a mai magya átlagember.

Egy nagy lófaszt, mondom én.
Ilyen az ember.
A tehetség és a zsenialitás semmire sem garancia. Még arra sem, hogy valaki tényleg zseni.
Arra meg aztán végképp nem, hogy ne legyen irigy. Hogy ne féltse a kenyerét-kalácsát. Hogy ne féltse a pozicióját. Sőt, sajnos arra sem, hogy más tehetségekkel együtt tudjon működni.
Szerencséjükre mindezen a gyengeségeket igy kormányváltások körüli időben rá lehet kenni a politikára.
A kedves magyar néző meg vagy szurkol az egyiknek és utálja a másikat, vagy utálja az egyiket és szurkol a másiknak, de legfőképpen  nem érti az egészet.

2010. szeptember 8., szerda

» Másik Szinház évadnyitó

0:24 | írta: brunnhilde_sziklaja | Garaczi László | Imoga | másik szinház | még nincsenek kommentek

Sokan nyilván elküldenének most a francba, de én bizony nagyon örülök, hogy végre itt az ősz. Nem csak azért, mert ezt a nyarat most éppen nagyon nem szerettem, hanem mert végre, végre kezdődik a szinházi évad.  Elsőlegjobban pedig kezdődik egy új darab, egy új próbafolyamat.

Sőt, mindjárt kettő, de erről majd később.

Főrendezőnk, mozgatórugónk és agytrösztünk, Tibor nem kis meglepetéssel nyitotta az évadot:  Garaczi László Imoga cimű darabját adjuk elő.

Méghozzá duplán, mindjárt két szereposztásban. Ez annyira izgalmasan hangzik, hogy azonnal el is felejtettem, hogy nekem bizony első olvasásra nem tetszett a darab. Ez mondjuk semmit sem jelent, pusztán azt, hogy nincs gyakorlatom a drámaolvasásban, és/vagy kevés ismeretlen szöveg inditja be a belső mozimat. Tibornak és Péternek ebben sokkal nagyobb gyakorlata van, ők már úgy beszéltek a szereplőkről, mintha ismerősökről pletykálnának. Nincs mit tenni, meg kell dolgoznom a szöveget nekem is, olvasni, olvasni, elemezni, olvasni, keresni az összefüggéseket, elképzelni a figurákat, a helyzeteket. És újra elolvasni, majd megint, és ismét.

A kettős szereposztás fogja adni az előadás savát-borsát egyébként, engem ez spannolt fel a legjobban. Nem ismeretlen a szinházakban a többes szereposztás, de olyankor az előadás ugyanolyan, legalábbis a néző hasonló élményt kap.

Tibor ezt most pont nem igy tervezi, sőt! A két szereposztásban előadott Imogák teljesen különbözőek lesznek majd. Ádám teljesen más Istugént kell játsszon mint Bálint, és mindkettőhöz teljesen másként viszonyul majd Kriszta és Erzsi Másája. A másik szereposztásban Ádám Cobort játssza majd, és igy tovább, mindenki két szereplőt formál meg.

Szegény szinészek, bőven lesz mit magolniuk. Egy szerepet sem könnyű megtanulni, hát még kettőt! Pláne két ilyet, ahol oldalakon keresztül csak szinte egyszavas párbeszédek peregnek. Gyakorlatilag minden szó végszó, itt nem lehet bakizni, nem lehet rögtönözni, egyetlen szótévesztés szétverheti az előadást.

 

Nézzük, kik is azok a szereplők, akikkel Tibor és Péter már olyan jó ismeretségbe került:

ISTUGÉN, a helyi kiskirály...

FÖLDI MÁSA, a helyi kiskirályné...

COBOR, a főkönyvelő, illetve a pártütő elvgörény...

IMOGA, a Cobor fia...

OCELLA, a kocsmáros...

TATUS, az Ocella apja, illetve a szenilis rezonőr...

DORKA, az Ocella lánya, illetve a helybéli Ofélia...

HERR HERMAN az Istugén német kapcsolata

FRAU HERMAN rovarügyi alapon...

KUKÉRÓ BÁCSI, mindenki szeretett titkosrendőre...

 

No, ami azt illeti, elég szines társaság, lesz velük ismerkedni való, tutira nem fogunk unatkozni az évadban.

 

Jövő vasárnap olvasópróba, aztán kezdődnek a próbák.

Előadás valamikor jövő tavasszal.

Addig is maradjanak velünk, folyamatosan toljuk majd az önreklámot. Bevezetjük Önöket, kedves Olvasókat a szereplők magánéletébe és egymáshoz való viszonyába. Ki fogjuk nyomozni, hogy ki hány éves, ki kivel kavar most, és kivel kavart régebben. Esetleg azt is megjósoljuk, hogy kivel fog kavarni majd, ha lemegy a függöny. Ki kit szeret, ki kit utál és miért? Ki kit súg be? Szintén, és miért? Ki iszik, és mennyit, és mióta, és legfőképpen ki miatt? Elképzeljük majd, hogy hol, és milyen történelmi korban játszódik a darab. Vagy akár hogy hol nem játszódhat, mert a szinházban ez néha majdnem olyan fontos, mint hogy hol igen.

Szóval, tényleg maradjanak velünk!

 

A Másik Szinház blogja: http://masikszinhaz.freeblog.hu/

Honlap: http://sites.google.com/site/masikszinhaz/fooldal

2010. augusztus 21., szombat

» Vidnyánszky Attila

23:39 | írta: brunnhilde_sziklaja | szinház | még nincsenek kommentek

Lehet, hogy megbékélés lesz, de lehet, hogy kultúrharc cimmel nyilatkozott a Népszavának.

Én meg vitába szálltam vele. Már legalábbis a gondolataival.

2010. augusztus 15., vasárnap

» Örömanyák

19:14 | írta: brunnhilde_sziklaja | Pszichoszinház | még nincsenek kommentek

Bácskai Juli Pszichoszinháza az újpesti Főtéren.

Teljesen véletlenül láttam meg a plakátot, félig el is takarta a piac-csarnok tolóajtaja. Szombaton és vasárnap este 8 órakor két előadásuk is lesz. Nosza, ha már, akkor ott a helyem! Végre valami szabadtéri dolog, ami se nem Zoltán Erika, se nem tüzijáték, hanem valami érdekes. Nem is értem, miért titkolják, szombaton már az a félig eltakart plakát sem volt kint.
Ehhez képest meglehetős számú közönség gyülekezik a műanyag kerti székeken. A hajléktalanoknak külön páholyuk van, két virágággyás közötti átjáróra gyüjtöttek be pár széket maguknak. Mellettük műanyagpalackos borok, jó hangulatú estélyük lesz.

 
Én a nemrégiben felújitott Főtér egyik attrakciója, a lapos köveken felbugyogó, mezitlábas dagonyázásra csábitó szökőkútféleség felé húztam a széket. Le is vettem a cipőm, élveztem a lábujjaim között felbugyogó viz hűvösét.
Érdekes lett ez az új főtér, roppant elegáns kőburkolat, a már emlitett lapos izék mellett valódi szökőkutak is, ritmusra lövellő vizsugarakkal. Minden jel arra mutat, hogy igen gondos munkával tervezték, és egy nagyvárosi közösségi teret akartak létrehozni. A már emlitett lábáztatók is valósággal arra vannak kitalálva, hogy a nagy nyári hőségben kisgyerekek pancsikoljanak rajtuk, amig a nagyobbak a magasra szökellő vizsugarakkal játszanak, a szülők meg a padokról gyönyörködnek bennük és közben el-elszaladnak a közeli piacra egy lángosért, korsó sörért, fagyiért. Ehhez képest a padokat egymásnak háttal forditották, hogy az emberek még véletlenül se tudjanak beszélgetni. Asztalok sincsenek, pedig komolyan mondom, a rengeteg viz és a templomkertben megmaradt fák árnyéka hűsölésre, nagyvárosi társasági életre csábitanak.

De nem is ez a lényeg, hanem a Pszichoszinház előadása, az Örömanyák.
Két szinésznő, Lábán Kati és Tordai Teri alakit két anyóst, az ő életükből vett kis jeleneteket Bácskai Juli pszichológus köti össze. A felvezetőből megtudhatjuk, hogy a párbeszédek nincsenek előre megirva, csak a karaktereket és a szituációkat adta meg a pszichológus, a többi a két szinészre van bizva.
Az ötlet zseniális, egy pszichológus nyilván ezermillió féle karakterrel és élethelyzettel találkozott már, érzékeny, imporvizálni képes művészek pedig néhány alapinformációból fergeteges, életszagú szinházat tudnak csinálni; tragédiát, komédiát, tragikomédiát, mikor mit, ahogy az a valóságban is van.
Aztán valahogy mégsem ez történt, én legalábbis nem igazán tudtam élvezni az előadást.
Lehet, az volt az oka, hogy a tegnapi esti két karakter a társadalom két szélső pontjáról lett kiválasztva - egy gazdag, flegma úrinő (Tordai Teri) és egy csóri kocsmárosné (Lábán Kati) figurája annyira közhelyes, annyira előre kiszámitható volt, hogy az első két mondatból már tudtam, mire fog kilyukadni a jelenet. Lehet persze a szinésznők is tudták, egy srófra jár az agyunk. Csak hát én igy egy kicsit bizony unatkoztam. Ha nem ennyira sarkitottak a figurák, ha nem ennyire kiszámithatóak a kifutások, akkor ez egy sokkal jobb szinház lehetett volna.

A művészek és a szerző védelmében azt még el kell mondani, hogy egészen pocsék volt a technika, gyenge a világitás (a darab végére el is ment a szinpadi fény) és egészen kritikán aluli, magyarul fos volt a hangositás. Vagy egyik szinésznőt lehetett hallani, vagy a másikat, időnként egész mondatok vesztek el, időnként összegerjedtek, tényleg borzasztó volt. Egyébként is, ez egy intim, kicsi szinházba való műfaj, akár még szinpad sem kellene, hisz pont az benne a lényeg, hogy magunkra ismerjünk.
Hát ez tegnap nem sikerült, talán ma.
Vasárnap este férfi és nő játszik, Békényhagy-lak, Birtokol-lak cimmel.
Állati izgalmasan hangzik, ha nem megint két közhelyes szélsőséget akarnak majd szinpadra állitani - és persze Kakasy Dóra és Szanitter Dávid jó szinészek- akkor remek szinházi esténk lesz.
Ha nem, hát akkor nem jött be. Kár lenne, mert ebben a fajta szinházban tényleg óriási fantázia van.

2010. május 7., péntek

» hajszál hiján klima-katasztrófa

22:28 | írta: brunnhilde_sziklaja | Hajszál hiján | másik szinház | még nincsenek kommentek

"Hát már zenével megy a távirat is? A Földnek elment a józan esze. Igazán nem csoda, ha ezután a Nap is kihűl."

 

Maggie Antrobus a Hajszál hiján első felvonásában

2010. május 4., kedd

» Hajszál hiján napi politika

23:57 | írta: brunnhilde_sziklaja | Hajszál hiján | másik szinház | még nincsenek kommentek

itt.

2010. május 3., hétfő

» A nap demokrácia-felfogása

14:05 | írta: brunnhilde_sziklaja | Hajszál hiján | másik szinház | még nincsenek kommentek

itt.